7.fejezet: Nyaralás Stefan módra

Damen:
Nagyon szép volt Elena szüleinek nyaralója, és bár nem tűnt akkorának, mint a mi házunk, biztos voltam benne, hogy lesz elég szoba az alvásra. Stefan hozta be a csomagokat, csakhogy történt egy kis probléma. Stefan nem tudott bejönni. Megakadt a küszöbbe, pedig nem volt ott semmi, amin ne tudott volna átjönni.
-    Elena, megtennéd, hogy behívsz?
-    Gyere be, drágám.
Ennek nem volt semmi értelme, még is miért játszotta el, hogy nem tud bejönni? Biztosan nem akar majd válaszolni, de akkor is kiszedem belőle. Lizával közös szobát kaptam, aminek örültem is, meg nem is. Örültem, mert nem kell egyedül aludnom, de rossz is volt, hiszen Liza kibírhatatlan tud lenni. Attól eltekintve, hogy még mindig duzzogott amiatt, hogy apáék nélküle mentek el, egészen rendesen viselkedett az út során, ha nem nézzük azt, hogy percenként kérdezgette, mikor érünk már oda.
Stefan épp a vacsoránkat készítette, Elena pedig Liza haját most, így lehetőségem nyílt kérdezősködni.
-    Miért nem jöttél be az ajtón?
-    A vámpírok nem tudnak belépni egy olyan házba, ahol laknak, csak akkor, ha behívják őket.
-    Én be tudtam jönni.
-    Mert te csak félvámpír vagy.
Kivillantottam a fogaimat, aminek az lett az eredménye, hogy Stefan kiejtette a kezéből a kést. Milyen ügyetlen. Felvettem, majd átnyújtottam neki, és felmásztam az egyik nagyon magas székre.
-    Hogyan?
-    Megkóstoltam egy ember vérét, és kinőttek a fogaim.
-    Én hogyan jutsz vérhez?
-    Apa adott egy üvegnyit, én meg beosztottam minden napra.
-    Ember vért iszol?
-    Miért lehet mást is?
-    Állatokból is táplálkozhatunk, én is azt teszem.
Az állatok olyan aranyosak, nem akarom megölni őket. Ráadásul Liza mindig ellát egy kicsivel, úgyhogy nem szoktam túl éhes lenni. Tudom, hogy nem szabadna, de nem tudok ellenállni neki.
-    Majd elmegyünk együtt vadászni, jó?
-    Mire vadásztok? – Kérdezte Liza, akinek egy hatalmas törölközőturbán volt a fején.
-    Lepkékre. – Hazudtam azonnal.
-    Én is akarok!
-    Liza, feljönnél a szobába?
Elrángattam onnan, mielőtt még Stefan kifecsegett volna valamit, vagy mielőtt Elena tönkretehette volna a tökéletes hazugságomat. Liza csendben követett, de tudtam, hogy nem hagy békén addig, míg velünk nem jöhet.
-    Liza, igazából nyulakra vadászunk, csak nem akartam mondani a többiek előtt, nehogy megtudják, hogy félsz a nyulaktól.
-    Csak a kalaposoktól.
Liza valamiért nagyon nem szereti az Alice csoda országból rajzfilm kalapos nyulát, azt mondta, hogy egyszer rosszat álmodott vele, és azóta folyton velem akar aludni, mert én képes vagyok megvédeni a gonosz nyúltól.
-    Liza, tényleg nem jöhetsz.
-    Jó. Nem vagy éhes?
-    Stefan már készíti a vacsorát.
-    Én máshogy értettem.
Persze, hogy máshogy értette, én is tudom, hogy mire gondolt, de majd a vadászatkor jól lakom, nem akarom folyton őt megcsapolni. Láttam azt a szokásos csillogást a szemében, és azt kívántam bár ne szeretné, ha megharapnám. Biztosan azt is el tudnám érni, de nem akarok neki fájdalmat okozni. Az lenne a legjobb, ha magától unná meg az egészet.
-    Liza, nem fogok inni belőled.
-    De… Én azt akarom!
-    Nem érdekel, nem fogok és kész.
Liza épp rám akarta zúdítani a dühét, mikor Elena kiabált, hogy kész a vacsora. Stefan isteni milánóit készített, és kicsit jobban éreztem magam az ételtől, hisz teljesen nem voltam még vámpír. Liza egy ujjal se nyúlt az étellel, csak engem bámult a leggonoszabb nézésével.
-    Liza, nem vagy éhes? – Kérdezte Elena.
-    Nem.
-    Pedig innen hallom a hasad korgását. – Viccelődött Stefan.
-    Hülye vámpírok.
Meghűlt a levegő, én pedig legszívesebben felpofoztam volna Lizát. Stefan nem tehet arról, hogy mi összevesztünk, nem kéne gonoszkodnia vele.
-    Nem szomjas valaki? – Próbált Elena másik témát keresni.
-    Damen biztosan szomjas, csak túl gonosz ahhoz, hogy igyon.
Még erősebb késztetést éreztem arra, hogy felpofozzam. Stefan áthatóan bámult mindkettőnkre, és nagyon kezdtem félni, hogy összerakja a képet.
-    Liza, maradj már csöndbe.
-    Gonosz vagy. Eddig semmi bajod nem volt, most meg gonosz vagy velem.
-    Mivel nem volt bajod Damen? – Kérdezte Stefan olyan fura hangon, mint ahogy apa szokott beszélni, mikor sejt valamit.
-    Semmivel sincs bajom, ugye Liza?
Liza nem válaszolt semmit, de az idegessége látható volt. Az asztalon mozogni kezdtek az evőeszközök, a konyhában pedig villózott a lámpa.
-    Elmondaná valaki, hogy mi folyik itt?
-    Semmi nem folyik, ugye Liza?
-    Hát ma vér nem, azt biztos.
-    Damen, ideje lenne beszélnünk. – Rángatott el az asztaltól Stefan.
Hát köszi Liza, ezt jól elintézted nekem. Miért nem tudja tartani azt a pici száját? Én titokban akartam ezt tartani, ő meg idegességében mindent a fejemhez vágott.

Apa kifog nyírni, ha Stefan elmondja neki. És Stefan tuti mindent elmond neki, apától sokan félnek.
-    Ugye nem Liza vérét iszod?
-    Ugyan, dehogy.
-    Szóval igen.
-    Nem, én azt mondtam, hogy nem. És a nem az nem azt jelenti, hogy igen.
-    Ismerem az apád, és ő ugyanúgy hazudik, mint te.
Miért hasonlítgatnak mindig apához? Apa nem is szokott hazudni, nem tudom Stefan miről beszél. Nem hisz nekem, én pedig nem szeretek hazudni, de bevallani sem akarom.
-    Még beszélünk erről, de most nyugtasd le a húgod, mert felrobbantja a házat.
Liza feljött velem az emeletre, de hozta magával a tányérját is, amit bizonyára zsarolásnak akart használni. Ha én nem eszem belőle, akkor ő sem eszik az ételből. Ez egy nagyon gonosz húzás volt.
-    Annyira, de annyira igazságtalan vagy.
-    Liza, ne nyafogj.
-    Te nyafogsz folyton, mikor arra kérlek, hogy igyál belőlem.
-    Én nem is, te vagy az, aki folyton hisztizik, és rád nem szólnak, rám meg igen.
-    És most akkor mit csinálsz, ha nem hisztizel?
-    Panaszkodom.
Sokkal könnyebb dolgom lenne, ha Liza buta lenne, de nagyon okos lány, így sokszor ő jön ki jól a veszekedésekből. Hogyan értessem meg vele, hogy rossz dolog az, amit csinálunk?
-    Szerinte te is szoktál hisztizni.
-    A hisztizés az az, amit te szoktál csinálni, hisztis kislány.
-    Buta kisfiú.
-    Nagyfiú.
Már nem vagyok olyan kicsi, ráadásul magasabb vagyok, mint Liza, úgyhogy ne hívjon engem kisfiúnak. Az ő pelenkás óvodatársai a kisfiúk. Amúgy is apa megmondta, hogy én vagyok a nagyobb, úgyhogy nekem kell okosabbnak lennem, mikor Liza veszekszik.
-    Nem is vagy olyan nagy.
-    Az agyam is nagyobb, és több ész van benne, mint neked.
Liza vállon vágott, amit kifejezetten gyűlöltem. Nem ütögethet csak úgy, ő a kicsi, én meg a nagy, úgyhogy legfeljebb én üthetem meg. Lefogtam a kezeit, majd nekinyomtam a falnak.
-    Nem ütögethetsz csak úgy, mert visszaadom.
-    Én erősebb vagyok.
-    Buta vagy.
-    Te meg szomjas.
Igaza volt, mikor mérges leszek, megszomjazom, és csak egyetlen dolog csillapíthatja a kaparó érzést a torkomban: a vér. Liza vére pedig isteni, ezerszer finomabb, mint az üveges. Erősen beleharaptam a nyakába, mire felszisszent, mint egy kiscica, majd elernyedt, és megkapaszkodott a pólómban. Én is szerettem megharapni, hisz mikor megnyugszik, engem is boldogság tölt el. Olyan hatalmas boldogság, amitől mindig ölelgetni támad kedvem. Mostanra megtanultam, hogy hogyan húzzam úgy ki a fogam, hogy a lehető legkevesebb vér menjen kárba. Lizának így is le kellett törölni a nyakát egy zsepivel, hogy teljesen tiszta legyen. Az ujján maradt egy csepp, amit megkóstolt, és elfintorodott.
-    Ez nem finom, mit szeretsz te ezen?
-    Nekem finom.
-    De ha te a tesóm vagy, és ilyeneket csinálsz, akkor nem kellene nekem is ilyeneket csinálnom?
-    Én kicsit más vagyok, mint te.
-    Jó, mert én nem akarok ilyen lenni.
Hallottam, hogy jön Stefan, ezért gyorsan leültettem Lizán a tányérja elé, és a lehető legtávolabb mentem tőle. Mivel ő is félvámpír hamar begyógyul a sebe, de azért várni kell egy éjszakát, hogy teljesen eltűnjön.
Stefan tényleg egy nyulat fogott meg, ami nagyon nem hasonlított nyúlra, mikor odatolta elém. Olyan volt, mint egy szőrös, vérző, gombolyag. Belekóstoltam, de valami katasztrofális íze volt.
-    Ez egy nyuszi, ami aranyos állat, de borzalmas íze van. Maradok inkább Lizánál. A nyuszi amúgy is szőrős, és csikizi a nyelvemet.
-    És ha megölöd a húgod.
-    Nem fogom!
-    Történnek balesetek.
-    Jó, akkor maradok az üvegnél.
Ha továbbra is titokban csináljuk, akkor nem lesz semmi baj. Majd sokkal ritkábban iszok belőle, és akkor nem veszik észre.
-    Stefan, akit megharapsz, annak örökre ott marad a nyoma a nyakán?
-    Ha megitatod a véreddel, akkor meggyógyul, de Liza félvámpír, úgyhogy szerintem magától is jól lesz. Most megyek aludni, jó éjszakát.
-    Neked is.
Ő balra fordult a folyosón, én jobbra, és jól bezártam az ajtót, hogy nehogy be tudjon rontani. Liza az ágyban ült, és egy mesekönyvet lapozgatott, majd mosolyogva megpaskolta a takaróját, hogy csatlakozzak hozzá. A csipkerózsikát olvasta, ami tiszta lánymese volt. Miközben lapozott, megvágta az ujját a lappal, és automatikusan odanyújtotta hozzám, mintha egy élő zsebkendőadagoló lennék.
-    Bibis. – Világosított fel Liza, mikor nem csináltam semmit.
-    Mindjárt bekötöm.
-    Nyald le, és gyógyítsd meg, ahogy Stefan mondta.
-    Hallgatózós. Stefan azt is mondta, hogy te meggyógyulsz, úgyhogy nem foglak a véremmel itatni.
-    Nem is szeretetsz, azért nem akarod, hogy hamar begyógyuljon.
-    Szerinted én nem szeretlek?
-    De, csak… Nem szeretem, mikor nem azt csinálod, amit mondok.
Végül Liza megengedte, hogy letapasszam az ujját, majd elkezdte a szokásos mondokáját, amit mindig előadott, mikor apáék nem voltak a közelünkbe. Ő úgy gondolta, hogy apa és anya mérgesek ránk, és azért mentek el külön. Én mondtam neki, hogy biztosan nem erről van szó, csak valami olyan csinálnak, amit mi nem láthatunk. Erre Liza felvetette, hogy nézzük meg, hogy mit csinál Stefan és Elena, mikor ketten vannak, én meg belementem a hülyeségébe. Elég nehéz volt ketten kukucskálni a kulcslyukon, úgyhogy hagytam, hogy ő nézelődhessen, én meg füleltem. Nem történt semmi érdekes, csak ezerszer elmondták egymásnak, hogy mennyire boldogok, és hogy mennyire szeretik a másikat.
-    Anyáék azért mentek el, hogy sugdolózhassanak? Azt otthon is tudtak volna – jegyezte meg mérgesen Liza, majd visszament a szobába.
Volt abban valami, amit mondott, de nem hiszem, hogy anyuék csak beszélgetnek, biztos szexelnek, amiről még mindig nem tudom pontosan hogy mi, de az biztos, hogy a felnőttek szokták csinálni. Lehet, hogy valami olyasmi, amit a gyerekek nem láthatnak.
Liza befészkelte magát az ölelésembe, majd mesélni kezdett az óvodáról, amit én szívből gyűlöltem.
-    Képzeld, van egy fiú, aki udvarol nekem
-    Hogy hívják?
-    Miért?
-    El akarok beszélgetni vele.
-    Miről?
-    Ez fiú dolog.
-    Meg is akart puszilni a bokorba, de elzavartam.
-    Most már biztosan beszélek vele.
Az én húgomat ne puszilgassa senki, mert leütöm. Ő még pici, és én is le lettem szúrva, hogy megpusziltam Rose-t. Rose rendes, de az a fiú biztosan nem az. Egyik fiú se rendes az oviba. Furcsálltam, hogy Liza nem szólalt meg, biztosan gondolkodott valamin. Lehunytam a szemem, és már majdnem elaludtam, mikor egyszer csak Liza felugrott. Majdnem kiugrott a szívem ijedtembe.
-    Játszunk!
-    Most? Mit?
-    Kérlek!
-    Mit akarsz?
-    Kő-papír-olló?
Öt menetet játszottunk, és mindegyiket én nyertem meg. Liza mindig sziszegett egyet durcásan, mikor veszített, és tudtam, hogy nem sokáig akar majd ilyet játszani, ha folyton veszít.
-    Én nyerni akarok!
-    Nem nyerhetsz mindig, mert akkor rosszabb veszíteni.
-    Kiengesztelhetsz.
-    Mivel?
-    Harapj meg!
-    Ennyiszer nem szabad egy nap. Majd egy hónap múlva.
-    Buta Damen, az túl sokára lesz.
-    Durcis Liza, az pont elég idő.
Éreztem, hogy sajogni kezd a halántékom, és tudtam, hogy Liza gyakorol rajtam. Ezért mindig nagyon mérges voltam, hisz ez igazságtalan volt. Én is összetudtam volna csomagolni, de soha nem tettem.
-    Rossz vagy, Liza.
Liza abbahagyta a varázslást, és durcásan elfordult, gondolom nem tetszett neki, hogy rájöttem a kis trükkjére. Nehéz eset, az biztos.
-    Te vagy a rossz kisfiú, aki a sarokban áll.
-    Te meg a hisztis kislány, aki az ágy alá bújik.
-    Buta Damen.
Liza ismét vállon vágott, és már majdnem lendítettem a kezem, hogy képen töröljem, de visszafogtam magam. Nem szabad lányokat bántani.
-    Én vagyok az idősebb, ne ütögess.
-    Én meg a lány.
-    És?
-    A lányokat nem bántjuk, és a lányok okosak.
-    Az első igaz, de a második nem. Amúgy ez úgy van tovább, hogy a lányokat előre engedjük a sorban.
-    Tudom mit játszunk.
Szokásos, mindig témát vált, ha vesztésre áll. Anya azt mondta Tiffanynak, hogy már most aggódik, hogy mi lesz, ha felnövünk. Hát én is aggódom, hogy mi lesz Lizával, ha felnő. Leütöm az összes fiút, aki megakarja puszilni.
-    Játszunk olyat, mikor sokáig kell nézni egymást pislogás nélkül.
-    Farkas szemet?
-    Nem vagyunk farkasok.
-    Vámpír szemet?
-    Megharapsz?
-    Nem. Nyuszi szemet?
-    Nem szeretem a nyuszikat. Legyen, cica szem.
Liza ebben is vesztett, és inkább úgy döntött aludjunk, mert abban legalább nem lehet veszíteni. Nem bántam, kezdett már nagyon lefárasztani. Nagyon szeretem, de ő valamilyen extraelemmel működik. Néha félő, hogy sose merül le.
Reggel arra ébredtem, hogy Liza alattam sipítozik, és a lábamat ütögeti.
-    Összenyomsz, te buta.
-    Nem direkt volt.
-    Buta, Damen.
-    Liza, harapok!
Ezt bizonyára nagyon fenyegetően mondhattam, mert Liza a takaró alá bújt ahelyett, hogy felkínálta volna a nyakát. Nem félt tőlem, csak játszadozott.
-    Takarón át is tudok harapni.
-    Nem igaz.
-    Kipróbálod?
-    Ne bánts!
Nem hallgattam rá, és úgy megcsikiztem, hogy az egész ház a kacajaitól zengett. Végül hagytam, hogy levegőhöz jusson, majd megölelgettem egy kicsit.
-    Azért jó itt Stefannal, nem?
-    Hiányzik anya, meg apa.
-    Máskor inkább meg se szólalok.
-    Hmm?
-    Ha nem kerülnek szóba, akkor nem is tűnik olyan hosszúnak a nélkülük töltött idő.
-    Hiányoznak.
-    Nehogy sírni kezdj!
Liza visszanyelte a könnyeit, és csak halkan nyafizott a takaróba burkolózva. Valaki kopogott az ajtón, így elfordítottam a kulcsot a zárban. Elena egy telefonnal a kezébe jött be, és közölte a legjobb hírt a világon.
-    Elizabeth hív.
-    Anyuci! – Liza azonnal kipattant az ágyból, és kikapta Elena kezéből a telefont.
Az én hallásommal könnyű volt kivenni, hogy anya mit mondott, úgyhogy türelmesen hallgatóztam.
-    Szia kicsim.
-    Mikor jöttök haza?
-    Nemsokára.
-    Mikor nemsokára?
-    Pár nap. De ugye nincs baj?
-    Hiányoztok.
-    Ti is kicsim, de ott van Stefan és Elena.
-    De nekem ti kelletek!
-    Ne hisztizz! – Jegyeztem meg.
Lizának egy egész raktárnyi csúnya nézése van. Van az „olyan igazságtalan vagy”, a „buta Damen”, a „miért gonoszkodsz velem”, és még rengeteg. Akkor a „buta Damen miért gonoszkodsz velem” nézéssel égetett lyukat a lelkemben.
-    Apucit is adod?
-    Igen.
-    Szia szívem. – Szólt bele apa is a mobilba.
-    Apuci! Gyertek haza!
-    Majd megyünk.
-    Hozzád akarok bújni.
-    Bújj Damenhez.
-    Az nem ugyanolyan.
-    Add a bátyád.
Nagyon reméltem, hogy Stefan nem beszélt apával, mert akkor most olyan leszúrást kapok, hogy még telefonon át is érezni fogom a pofont.
-    Szia, apa.
Húha, nagyon úgy köszöntem, mint apa szokott, mikor valakinek az idegeire akar menni. Apa nem annyira szereti szerintem, hogy utánzom, úgyhogy ez egy rossz kezdés volt.
-    Helló. Minden rendben?
-    Liza folyton hisztizik.
-    Ne bántsd a húgod.
-    És ti jól vagytok?
-    Igen. Mi van a szomjaddal?
-    Stefan fogott nekem egy nyulat.
-    Te szegény.
-    Adod anyát?
Alig vártam, hogy beszélhessek anyucival. Apát is szeretem, de anyát azért jobban, és szerintem Liza is így van, csak fordítva. Lehet, hogy fura lenne nekik is a hasonmásaikhoz bújni.
-    Szia szivecském.
-    Anyuci! Mikor jöttök haza?
-    Pár nap. Legyél jó fiú.
-    Én mindig az vagyok.
-    Ha hazamentünk készülj fel, mert…
-    Oviba kell menni?
-    Oda is, de én arra gondoltam, hogy szét foglak puszikálni.
-    Talán túlélem. Érezzétek jól magatokat, és siessetek haza.
Liza arca csak úgy ragyogott, és körbe-körbe táncikált, pörgött, és a fókácskáját ölelgette. Ha előbb tudtam volna, hogy egy telefonbeszélgetéstől ilyen boldog lesz, akkor már előbb felhívtam volna anyuékat.
A reggeli ezerszer jobb volt, mint a vacsora, Stefannak szakácsnak kéne elmennie. Liza is megevett mindent, sőt még repetázott is a tojásrántottából. Teli hassal feküdtünk vissza az ágyba, amíg Stefan felállítja a medencét, mi pihenünk.
-    Damen…
-    Milyen butaságot találtál ki?
-    Hé! Szóval… nincs kedved megharapni?
-    Liza…
-    Apa is biztosan harapdálja anyát.
-    Liza, majd szólok, mikor megharaplak, jó?
-    Oké.
Most valahogy máshogy bújt hozzám, szerintem megfogadta apa tanácsát, és engem használ apapótléknak. Elkezdtem tekergetni a haját, és reméltem, hogy nem húzom meg, mert akkor magamra szabadítom a Liza sárkányt. Egy igazi kis méregzsák tud lenni. Ettől eltekintve örülök, hogy van, mert így sosem vagyok egyedül.